Szóval valamikor a 80-as évek végén kezdődött. Dédnagyapám nevelt leginkább, akivel egy szobában laktam, akivel a legtöbb időt töltöttem, aki ultizni megtanított. Ő egykoron kuláklistán volt, átélte a muraközi lovainak elhajtását - és imádta Margaret Mitchell: Elfújtra a szél c. művét, mert szerintem öregségére szentimentális is volt. Kiváló, nagyszerű ember volt, imádtam, és mikor a túrkevei “Vörös Csillag Filmszínház” egy este két részben levetítette a könyvből készült filmet, akkor ott ültem dédnagyapám mellett, és értetlenül néztem könnyeit, ahogy ismételgeti a film végén: “csak a föld, csak a föld, csak a föld...”
Nézzék el neki, hogy érzékeny volt. 1900-ban született, átélt két világháborút, ’56-ot, és eddigre minden rokonát, szerettét eltemette - csak mi voltunk neki sok bajjal. Sajnos nem élte meg a rendszerváltást, kicsivel előtte temettük el, de utána jött édesanyám, akinek két testvére szinte csak fölényesen legyintett a “kárpótlás” nevű intézményre, míg ő maga mindenhol sorban állt, mindent meghallgatott, mindent elolvasott és ragaszkodott hozzá, hogy akárhogy, akárhol, de jusson vissza az a föld, amit elvettek, és sokszor emlegette, hogy egy valami számít: a föld.
Nem sokat foglalkoztam akkoriban fiatalként ezzel, élni akartam a fiatalok gondtalan életét, és a földről rendszerint édesapámmal a lucernakaszálások gyűjtése és a rendkívüli porral járó terménydarálás jutott eszembe, és egyik sem tűnt vonzó dolognak. Nem is értettem, hogy édesapám miért adja fel igen jól menő, és családjának nagyon stabil egzisztenciát teremtő ipari tevékenységét azért, hogy földdel foglalkozzon. 200 hektáron kezdett gazdálkodni a család, de énrám csak az éjjeli őrség volt leginkább bízva. Eddigre már leszereltem a katonaságtól, és az őrséget is a polgármesteri hivatalban eltöltött napi munka után láttam el.
Majd mást hozott az élet. Én egy halom más dologgal kezdtem el foglalkozni, édesapám meg szinte öregedni kezdett, és láttuk, hogy ha folytatja, akkor rámegy. A gazdaságon az adósság gyűlt, és az első Orbán-kabinet bölcs agrárpolitikája csak növelte, növelte a problémákat. Bátyámmal együtt biztattuk, szabaduljon meg a földtől, hagyja a bajt, élete végéig jól élhet, ha eladja, ami van. Nehezen állt rá és csalódott volt, amiért nem vesszük át a gazdaságot, és vevőt keresett.
Valószínűleg sok-sok hiba között, amit az életben elkövettem, ez volt az egyik legsúlyosabb. Mire a föld vevője elkezdte törleszteni édesapáméknak a gazdaság árát, addigra én már eldöntöttem: gazdálkodni fogok, és ehhez földet veszek. Így kezdtem el gyűjteni a földet, kicsiny darabonként, jóformán aranykoronánként, amihez csatlakozott feleségem is, és így lettünk gazdálkodók, és így lett családi program az, hogy kimegyünk megnézni a vetéseket, a gyümölcsfákat, a jószágot. Ehhez hozzájárult, hogy munkahelyem természetvédő szervezetként hasonló programba kezdett, így csak fokozta elszántságunkat: a föld a lényeg.
Talán a sors akarta tehát, hogy most, amikor ezt a lehetőséget kaptam az élettől, hogy a parlamentbe menjek dolgozni, akkor az első, amivel foglalkozhatok, az a termőföld.
Nem misztifikálom túl a föld kérdését, tejesen magától értetődő módon gondolom: a termőföld mindennek az alapja. A vidéki munkahelyteremtésnek, a helybenmaradásnak, a családok összetartásának, a közösségek védelmének és számomra nyilvánvalóan: a munkahelyteremtésnek, magyar gazdaságnak, a magyar jövőnek is kulcskérdése. Az, hogy kié a föld, mire használják a földet, az szerintem a legfontosabb kérdése a mai kornak, és legfontosabb kérdése a magyar jövőnek. Már-már közhelyesen sokat hallottuk, de nem gondoltuk komolyan soha: azé a föld, aki megműveli, és azé az ország, akié a föld. Másik írói gondolat ehhez kapcsolódóan: földet megszerezni csak karddal lehet, de megtartani csak kaszával, a földet művelve. Erős nemzetet úgy építhetünk, ha a mezőgazdasági termelést hagyjuk meg a gazdaság alapjának.
Szóval - talán sorsszerű kérdés, hogy megválasztott képviselőként az első komoly ügy, amivel foglalkoznom kell, az a termőföld. Ökopolitikával foglalkozó politikusként, természetvédőként arra eszméltem, hogy dédnagyapám szentimentalizmusa ésszerű gazdasági alaptétel: minden nemzet legfontosabb gazdasági alapja az a természeti erőforrás, ami a határain belül rendelkezésre áll. A mai Magyarországnak földrajzi helyzetéből adódóan a legfontosabb természeti erőforrása a termőföld, és ebből van is jócskán. Gazdagabbak vagyunk mint a legtöbb ország, hiszen minden természeti adottságunk megvan hozzá, hogy mindent megtermeljünk magunk számára, ami elsődleges szükséglet, csak meg kell találnunk azokat az agrármegoldásokat, amellyel fenntarthatjuk az ökológiai regenerációs képesség keretein belül a talaj termőképességét. A termőföld megmunkálása munka, munkahely. Az ott megtermelhető javak feldolgozásához szükséges ipari eszközök előállítása, a föld megmunkáláshoz szükséges eszközök gyártása szintén munkahely. Az ezekkel való kereskedelem, ezek részére nyújtott szolgáltatások: szintén munkahelyek. Emiatt a nemzet legfontosabb stratégiai kérdése tehát szerintem: kié a föld, ki műveli, mit termel és hogyan.
A 2013. évi CXXII. “a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról” szóló törvény arról szól, hogy miként lehessen hozzájutni a termőföldhöz, ki is vásárolhassa azt meg, és milyen célokat szolgáljon. Szerintem stratégiai jelentőségű alapdokumentum, ami most nem alkalmas arra, hogy a nemzet gazdaságának, fennmaradásának, a vidéki munkahelyek megőrzésének céljait tudja szolgálni.
El is mondom, hogy szerintem miért.
Azaz - innen folytatom, mert ez túl hosszú lesz így...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.