Még a hétfőről nem meséltem (az volt az 57. nap, nem a mai), pedig az is tanulságos sztori a képviselői munkáról, így gondoltam bepótolom, megírom azt is. A héten kicsit összekeveredtek a napok a naplómban, de sűrű hét volt.
Még akkor, a parlamentben elkezdtem írni naplót, de nem tudtam befejezni, hát most megteszem, hogy el ne felejtődjön a dolog.
Szóval most is a napirend előtti kérdésekkel kezdődött. Ennek kb. annyi értelme van, mint a miniszteri meghallgatásoknak.
Frakciónként egy felszólalás, a legfontosabb, legaktuálisabb témáról. (A többi megy napirend utánra, arra nem kell válaszolnia a kormányzatnak.) Öt percben kell elmondani, és utána a kormánypárt reagál szintén öt percben. Ennek előre csak a címét kell leadni, így a napirend előtti felszólalók igyekeznek olyan címeket választani, hogy a kormányoldalt a téma minél inkább meglepetésszerűen érje, és minél felkészületlenebbül kelljen válaszolni. Persze a kormányoldalt sem kell félteni, ugyanis rendszerint semmire nem használható, értelmetlen választ ad, nem egyszer úgy, hogy annak semmi köze nincs a felszólaláshoz, vagyis a felvetett kérdéshez. Olyat is láttam már, hogy előre megírt szövegből válaszoltak annak ellenére, hogy a válasz megírásakor még nem tudhatták, hogy mi lesz a kérdés. De nagyjából mindegy is, hogy a napirend előtti paksi hitelszerződésről szól, Kishantosról, osztatlan közös földtulajdon felosztásáról, vagy a vidéki életminőségről, kb. mindenre tök ugyanazt a választ kapjuk. Így hangzik a kormányzat mindenre kidolgozott válasza: „Köszönöm a kérdését, de mielőtt válaszolok, megkérem a kérdés feltevőjét, hogy kicsit nézzen magába, saját pártjára, és gondolkozzon el, hogy ő/önök mit tettek a probléma megoldásáért! Gondolja át, hogy nem pont az ellenzék soraiban kereshető-e a probléma megalapozása! Mert nekem pont úgy tűnik, hogy egyedül a Fidesz/KDNP magyar polgári pártszövetség volt az, aki ezt a kérdést az elmúlt négy évben a szívén viselte, aki küzdött ezért, míg az ellenzék soraiból leginkább csak a probléma megoldásának akadályozását láttuk. Ez nem csak mi érezzük így, hanem a magyar társadalom is, aki április 6-án ítéletet mondott mind a 2010-2014 közötti magyar kormány munkájáról, mind pedig az ellenzék tevékenységének megítéléséről. Ennek eredménye az, hogy mi újra 2/3-os többségben vagyunk, és nem csak az ország kétharmadát, hanem a háromharmadát képviselhetjük itt, míg az ellenzék – hát nézzenek magukba...”
Szóval ilyesmi válaszok érkeznek, amelyek rendszerint kihasználják a teljes öt percet, és ekkor a kormányoldal vehemens tapssal jutalmazza az elmés válaszadást. Nem figyel ugyan senki a válaszra, de azért a végén hatalmas tapsot kap a mindenkori kormányoldali felszólaló.
Rogán képviselő úr hétfőn még arról is szólt, hogy amíg a kormányoldal politikusai a nép elkötelezett szolgálatáért jönnek a parlamentbe igen kemény és áldozatos munkát végezni, addig az ellenzék pusztán a fizetésért akar politikus lenni. Nem kell a szomszédba menni egy kis demagógiáért ott sem... Szóval – ilyenek a napirend előtti felszólalások.
De nem is erről akartam írni, hanem az önkormányzati törvény módosítását érintő napirendről. Addigra a szavazások lementek, és az általános vitára a Fidesz soraiban 4-5 ember maradt unottan iPad-ezni, vagy újságot olvasni, míg az ellenzéki oldal lelkes felszólalási jelentkezésekkel igyekezett véleményt kifejteni a jogszabály-módosítási tervről. Mi hárman maradtunk ott (András volt a vezérszónok, szerintem jól beszélt, érthetően és következetes érveléssel), de a Jobbiknak, MSZP-nek is jó kétharmada végigülte a teljes vitát, és szerintem nagyon sok jó ellenzéki megszólalásuk volt. Asszem az Együtt/PM és DK soraiból összesen egy ember volt jelen. Az orbánizmus legádázabb ellensége egész hétfőn majdnem vagy 5 percet töltött az országgyűlésben, de azon kívül, hogy párttársai lelkes, kitörő örömmel fogadták, semmit nem küzdött parlamentáris keretek között az orbánizmus ellen sem ő, sem a pártja. Felszólalása még nem volt emlékeim szerint az új parlamentben.
Egyáltalán nem is értem, hogy mikor lesz majd látványos ez az ádáz küzdelem, mert néhány konfrontatív sajtónyilatkozaton kívül eddig nem sokat látok ebből a nagy küzdésből, míg az orbánizmus ádázul jól érzi magát és virágzik.
Na, szóval ott tartottam, hogy az önkormányzati választásokat érintő jogszabályváltozás ugye, mint azt a legtöbben tudják, teljesen átszabja a fővárosi önkormányzati rendszert. Csökkenti a fővárosi listáról bejuttatható tagok számát, de kiegészíti a közgyűlést a kerületi polgármesterekkel, de az összlétszám is alacsonyabb lesz. A lényege a dolognak az, mint ami az országos választókerületek esetében is volt: az okos fideszes fiúk számoltak, osztottak, szoroztak, és kiszámolgatták, hogy hogy van esély a főváros megtartására, és ehhez szabtak egy új szabályt. Nyilvánvalóan nem a korrekt, demokratikusabb működés a cél, hanem egyértelműen a fővárosi önkormányzat fideszes megtartása. Szóval – erről szól a módosító indítvány. Mókásak a fiúk, mert rendszerint olyan érveket hoznak, amelyek ellentétesek azokkal az érvekkel, amelyeket az országos egyéni választókerületeknél alkalmaztak. Ott azzal érveltek, hogy egy-egy parlamenti döntéshozó nem ugyanannyi szavazót képvisel, ezért azonos lélekszámú választókerületek kellenek az egyenletes legitimizáció miatt. Most, miután a kerületek közül egyik négyszer, ötször akkora lélekszámra, mint a másik, itt már ez az érv nem áll, ezért simán közigazgatási rendszerre hivatkoznak, a kerületek önkormányzatiságának képviseletét tartanák demokratikusabbnak – szöges ellentétben saját korábbi érvelésükkel.
Szóval – nem akarok részrehajló lenni, hogy csak Andrást dicsérem, de a Jobbik és az MSZP felszólalói is nagyon korrekt érveléssel, logikusan felépített mondandóval, teljesen értelmes üzenettel érveltek. Egyik a másik után. Én csendben voltam – miután a pártban előre elmondták, hogy ne kotyogjak ebbe is bele, mert piszkosul nem leszek hiteles fővárosi érdekképviselőként, hiszen kis túlzással lövésem nincs, hogy mikor melyik oldalán vagyunk a Dunának, nem hogy azt tudjam, hogy melyik kerület milyen érzelmű politikai ideológia szempontjából. Ültem csendben. Élveztem a politikai érveléseket, bizony Isten tanultam is közben, mert okosan beszéltek ezek az ellenzékiek, de egy idő után azt vettem észre, hogy hiányérzetem van.
És ettől a felismeréstől kezdett szürreális érzetem lenni, ugyanis az MSZP és a Jobbik, András egy-egy megszólalásával színesítve – csak és kizárólag egymásnak reagált. Ugyanis egyetlen érv, egyetlen mondat nem hangzott el a javaslat mellett a javaslattevők részéről. A 4-5 kormánypárti képviselő unottan lapozgatta újságját, várta, hogy napirend utániját elmondhassa a vita végén, nézegette tabletjét – és nem is figyelt. Nem hogy nem érvelt a kormánypárti javaslat mellett, nem hogy valami demagóg idiótasággal nem reagált – nem figyelt. Piszkosul nem is érdekelte, hogy a parlament jelenlévő ellenzéki négyötöde mit mond.
Mindenki mondhat, amit gondol, hogy a Jobbik felé kacsingat az LMP (ami nem igaz), vagy amit akar, de igenis el kell ismerni: ezek a srácok, akik ott megszólaltak a Jobbik színeiben, nagyon élvezetes, értelmes felszólalásokat mondtak és értékes kritikát fogalmaztak meg. Az MSZP-ben is volt, akit most hallottam először, de onnan is tejesen kompetens mondandókat hallottam, és hihetetlen volt, hogy mindez egy kicsit sem érdekli a t. kormányoldali képviselőket. Egyáltalán nem. A túlnyomó többség nincs ott, nem próbál érvelni a javaslatuk mellett, nem próbál még a televíziónézőknek sem mondani semmit a vitában. Tudják, hogy szavazáskor úgyis többen lesznek, és magasról tesznek ők az ellenzékre és az ellenzéki véleményre. És az ellenzék csak mondta, mondta, záporoztak a javaslattal szembeni ellenérvek, egyik ütősebb, mint a másik, és a kormányoldal – újságot olvas. Ezek már arra is lusták, hogy arrogánsak legyenek. Mindenki, aki utálja a Jobbikot vagy az MSZP-t, érdemes lenne visszanézni ezeket a felvételeket, ahogy politikai részrehajlás nélkül, értelmes érveket megfogalmazva úgy tesznek, mintha számítana a véleményük, úgy tesznek, mintha lenne értelme a mondataiknak, és ezzel ők legalább a látszatát fenntarthatják annak az illúziónak, hogy Magyarországon még parlamentáris demokrácia van. Vajon jó, hogy azt teszik, amire a szavazóik odaküldték őket, vagy rossz, hogy magatartásukkal úgy tesznek, mintha lenne parlamentáris demokrácia hazánkban – ezen rágódtam.
„Folytatjuk” - mondta a Fidesz-kampány, és most értem csak meg, hogy mitől sokallhatott be Vágó, Ertsey vagy Osztolykán Ági, mi lehetett az oka annak, hogy nem vágytak vissza, és mitől vált olyanná András és Detti, amilyenné vált.
Mikor mondtam Dettinek, hogy képtelen vagyok utálni valakit, csak azért, mert Fideszes, akkor megértően mosolyogva legyintett: „meg fogod tanulni...”
Nem tudom, hogy milyen parlamenti szocializáció hozta ezt az eredményt, ezt a felháborítóan lekezelő, érdektelen hozzállást a többség részéről, nem tudom, hogy az MSZP is ilyen volt-e, de miután most ülök ott, én most szembesülök ezzel.
A 2002-2010 közötti kormányzatokat nem szerettem, lenéztem, megvetettem. Mert képmutatóak voltak, álszentek, álnokok, mert tönkretették a vidéket, a természeti erőforrásainkat, és mert lezüllesztették morálisan az országot. De az, ami most zajlik, már a hitünket veszi el. Ezek a reményünket is tönkreteszik, hogy lehetne változtatni ezen. A mostani kormány a demokráciába, igazságba vetett hitet és reményt égeti el.
Tessék nézni a parlamenti közvetítéseket, megnézni azt, ami ott folyik, és garantálom, hogy nem lesz több 2/3-a a Fidesznek, mert amit művelnek, az nem velünk, ellenzékkel szembeni arrogancia, lekezelés és pofátlanság, hanem az egész országgal, saját szavazóikkal szemben is az.
Ilyen tapasztalatokat szereztem hétfőn.
(A fotót az indextől vettem kölcsön.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.